Virtuartnet

Drégely László emlékkiállítás sorozatának első része az 1962-ben a Derkovits Galériában megrendezett kiállítás ismertetésével zárult. Az itt látható második virtuális tárlat az 1963 és 1967 közötti alkotásokból merít, s Drégely László második önálló bemutatkozásával, az 1967-ben a Csók István Teremben megrendezett kiállítás felidézésével záródik.

„Az elveszett nemzedék fogalmát Hemingway kezdte használni a múlt század húszas éveinek közepén, azokra az amerikai és európai, alkotó és gondolkodó emberekre, akiknek az akkor még egyszerinek gondolt világháború vette el vagy tette mássá az életét. A magyar elveszett nemzedék akkoriban kezdett megszületni, 1931 körül; a II. világháborút kamaszként élte át, 56-ot ifjú felnőttként, és a béke évtizedeiben veszett el. Hol korai halállal, hol kibonthatatlan életművel, hol elcsábulva a politika lidércfényeitől. De ők hozták létre 1960 és 1985 között azt a negyedszázadot, színházban, filmszalagon, versben, regényben, grafikai lapon és festővásznon, amelyről ma már visszapillantva látjuk, hogy egyfajta aranykor volt. A lélek fényűzése a kultúrában, pótolva azokat a javakat és jogokat, amelyek Európa boldogabb felének lakói birtokoltak” (Székely András: Egy borús aranykor festője, Sine morbo 2005/2.szám)

1962 végén világméretű atomháborúval fenyegető kubai rakétaválság volt a hidegháború legnagyobb eseménye. A két nagyhatalom közötti fegyverkezési verseny, a világ különböző pontjain folyó véres, kegyetlen háborúk (vietnámi -, kolumbiai polgárháború, Csád, Nyugat-Pápua, stb) egy újabb, beláthatatlan hatású világégés árnyát vetítette előre. Drégely érzékenyen reagál az őt körülvevő világ eseményeire – grafikáin, festményein egyre másra jelennek meg a háborútól való félelem, a háború iszonyatának jelképekben gazdag ábrázolása. (Félelem a háborútól, A háború Góleme, Memento, Város széle, Inferno, Múlt és jövő, stb.)

A Magyar Nemzeti Galériában 2017. november 17. - 2018. február 18. között megrendezett „Keretek között – A hatvanas évek művészete Magyarországon (1958-1968)” című időszakos kiállításon külön szekció foglalkozott a világpolitika művészetre gyakorolt hatásával. „A kiállítás e szekciójában a politikus művészet nemzetköziségét mutatjuk be, magyar és külföldi, zömében nyugat-európai alkotók munkáit. Ezek a művészek hatottak a hazai alkotókra, vagy kiállításokon láthatta őket az itthoni közönség, például Picassót és Guttosót vagy a keletnémet Witti Sittét.”

– olvashattuk a kiállítás ismertetőjében.

 Farkas Aladár (1909-1981) : Az atombomba árnyékában, (bronz) 1965-66

1963. március 21-én Kádár János bejelentette az általános amnesztiát, a konszolidáció évei - a besúgók hálózatának szisztematikus kiépítése mellett - azonban távolról sem jelentettek valódi szabadságot.

”A művészi mozgástér behatárolt volt, a művészi korszerűség igényét csak bizonyos önkorlátozásokkal vállalhatták az alkotók. A nyílt beszéd helyett ekkor alakult ki igazán a kettős beszéd, a sorok között olvasás, a kódolás és dekódolás rafinált kommunikációs kultúrája: a ’három T’ által meghatározott keretek manipulatív, a korábbinál engedékenyebb ám a ’határsértések’ esetében nagyon is keményen megtapasztalható világa.„

– olvasható a már említett kiállítás vezető Koncepció című fejezetében.

Erre a világra reagálnak többek között Drégely László alkotásai, többek között a Marionett, Totem, Temetés, Derkovits emlékére, Figyelő szemek, Magányosan I.

Táblaképein uralkodó jellegzetesség a rajzosság – közvetlenül a tubusból nyomja fel a hordozóra a festéket, rajzol velük. Ezeken az „alla prima” festményeken nincs lehetőség javításra, korrekcióra; az adott mű születésének pillanatában tükrözik a művész érzéseit, indulatait, gondolatait. Az „itt és most” őrződik meg az alkotásokban.

Gazdag grafikai anyag kerül ki a keze alól – monotípiák, amelyekbe utólag belefest, s ezzel új tartalmat ad a képnek. Memento című kollázs-sorozata egyik mesterének, Bálint Endrének szellemi hatását tükrözi.

Magánéletére már árnyak vetülnek – betegsége fel-felüti a fejét, ami megerősíti a művészt abban, hogy még intenzívebben kell dolgoznia, mert érzi, kevés idő adatik meg neki.

„Már harmincéves korában mondogatta, hogy ő nem fog soká élni, úgyhogy állandóan harcolt az idővel – meséli Éva. De nem keseredett meg, sőt igazi társasági ember volt. Rengeteg barátunk volt, mindig jöttek hozzánk, alig aludtunk éjszakánként. Vujicsics Tihamér, a zeneszerző nálunk is lakott egy ideig. Laci istenien főzött, ma is emlegetik a régi ismerősök, akik még ettek főztjéből.” (Sine Morbo Képtár – Harcolt az idővel , Sine morbo 2010/3.szám)

Nyaranta a barátokkal levonultak a Balatonra, de Drégely ott sem pihent: minden hajnalban feleségével együtt akvarelleztek, s persze délután is, amikor izgalmasak a fények és színek remegnek a levegőben. Ezeket az akvarelleket soha nem állította ki, mondván ezek csak ujjgyakorlatok. A virtuális tárlat anyagába belekerült jó néhány „ujjgyakorlat” amelyek bizonyítják, hogy Drégely László akvarellistának is kiemelkedő volt. (Balatoni nyaralás, Lankás táj, stb.)

  Drégely László - a Balatonnál a 60-as évek közepén.

Mindeközben munkahelyén, a Magyar Televízióban, és különböző színházak meghívására díszleteket tervez. A televízióstúdiók térbeli korlátai és a díszletek minél könnyebb és gyorsabb mozgathatóságának igénye indítja arra, hogy új megoldásokat, új anyagokat keressen. Így talál rá az alumíniumra, amely könnyen alakítható, formálható, festhető, fémes fényét is megtartó anyag.

„Már az 1960-as évek elejétől kísérletezett a különböző sík és idom –alumíniumok használatával, ebben segítségére volt a magyar Alumíniumipari Tröszt különböző gyáregysége. Az alumíniumiparban gyártott konténerek, kamionok, vázszerkezetek, cső és idomprofilok, a háztartási fólia vagy a sík és trapéz lemez egyaránt átalakult a célnak megfelelő látvánnyá.” (Nagy Alfréd: A HUNGALU szerepe Drégely művészetében – Egy festő álmai-Drégely, 1983, katalógus)

  Budapest-Belgrád revü (díszletterv)

A Budapest-Belgrád revü (1966) vagy a Vivaldi: Ballo Concertante (1966) díszletterve már ezt a koncepciót tükrözi.

Vivaldi: Ballo Concertante (díszletterv) 

A Pécsi Balett táncosai már a Vivaldi műhöz felépített díszletek között láthatóak:

A díszlettervezés során felhasznált és „megtanult” anyag a hatvanas évek végétől már a táblaképein is megjelenik, kísérletező kedve új művészi kifejezési formákban ölt testet – főként a hetvenes nyolcvanas évtizedekben. Virtuális tárlatunk utolsó két darabja (Menyasszony és Triptichon) az elsők a táblaképek sorozatában, amelyen az alumínium megjelenik.

Színházi rendezők hívják meg díszlettervezőnek: Szendrő József (Molnár Ferenc: Liliom, Petőfi Színház, 1963), Palásthy György (Rejtő Jenő: Láthatatlan légió, Bartók Színpad, 1963), Várkonyi Zoltán (Csurka István: Az idő vasfoga, Ódry Színpad, 1965), Horvai István (Edvard Radzinszkij: Filmet forgatunk, Vígszínház, 1966). Radnai József így ír erről az előadásról:

„Drégely László díszleteit sorra dicsérik a kritikák, anélkül azonban, hogy bővebben szólnának róla. A díszletek belesimulnak a darabba, életképszerűen mozgalmasra beállított jelenetek hátteréül szolgálva. A kortárs szemtanúk elmondásából viszont tudjuk, hogy a tucatnál is több jelenetből álló darabhoz Drégely olyan "filmgyári” illúziót keltő traverzrendszert tervezett a jupiterlámpák fel-le mozgatásához, a gyors színváltozásokhoz, stb., hogy amikor a főpróba végén lement a függöny, külön elismerő tapsot kapott a műszakiaktól.” (Wehner Tibor: Drégely  Szárnyas idő, Glória Kiadó, 2007) 

Szinetár Miklós, akivel nemcsak a televízióban, hanem színpadon is dolgozott együtt Drégely László, így írt a „díszlettervezőről”:

 „Korunk színpadi gyakorlatától nem idegen, hogy jeles képzőművészek tervezzenek díszleteket. Hiszen tudjuk, hogy még Picasso, Chagall és Dali is szívesen fordult ehhez a művészeti ághoz. Drégely László díszlettervei, amelyek elsősorban a Magyar Televízióban jelentek meg, hordozzák alkotójuk festői egyéniségét, a szuverén képzőművész jellegzetes kézjegyét, ugyanakkor rendkívül gyakorlatias műfajszerű alkotások. Drégely munkái szerencsésen ötvözik egy össze nem téveszthető alkotó egyéni erejű látvány-világát a műveket alázatosan szolgáló nagyszerű szcenikus rutinjával. Aki ezeket a díszletterveket megnézi, Drégely fejlődésével is ismerkedhet és egyúttal a magyar televíziózás ízlésvilágának fejlődésével is, amely Drégely munkássága nélkül nem lenne teljes és megismerhető.”
Egy festő álmai-Drégely, 1983, katalógus

Elérkezik az 1967-es esztendő, amely Drégely László életének két kiemelkedő eseményét és sikerét hozza meg.  

Májusban a Csók István Galériában megnyílt Drégely László második önálló kiállítása. „Figyelő szemek” címmel Körner Éva művészettörténész állította össze a kiállítási katalógust, a tárlatot pedig Németh Lajos művészettörténész nyitotta meg. Számtalan médium adott hírt Drégely László frissen megnyílt tárlatáról – s ezek között több, a művész képi világát, jelkép- és szimbólumrendszerét elemző írás is (pl.: Rózsa Gyula művészettörténész - Népszabadság, 1967. július 2.; Horváth György művészettörténész – Magyar Nemzet, 1967. május 28.; Rab Nóra  Kortárs, 1967/7.; stb.) A kiállítást megtekintette Aczél György, az akkori kulturális élet teljhatalmú ura is, akinek rosszalló pillantása művészeket száműzött a süllyesztőbe, elismerő vállveregetése pedig az egekbe emelhetett. Drégely László műveinek kvalitását értékelte, de „mondanivalójával” nem értett egyet. Ez a kettősség azt eredményezte, hogy az itthon „tűrt” művész számára engedélyezték, sőt támogatták a külföldi kiállításokon való megmutatkozást (legtöbbször csak a művek „mehettek”, a művész nem, vagy csak „felügyelet” mellett).

November 30-án a Pesti Színház Horvai István rendezésében, Darvas Ivánnal a címszerepben Drégely László díszletei között és Kemenes Fanni jelmezeivel bemutatja Gogol Az őrült naplóját–Az előadás átütő siker, 11 évig műsoron van, és több, mint 500 előadást ér meg. Darvas Iván évekkel később így emlékezett vissza:

„Egy pszichiáter útmutatásával áttanulmányoztuk egy sor zárt intézetben ápolt elmebeteg hasonló rajzát. Ezután Drégely Lászlóval, előadásunk kitűnő díszlettervezőjével a majdani felhangzó szöveg alapján megterveztettük magát a rajzot. Elképzelheti a kedves olvasó, micsoda különleges megterhelést jelenthet egy festőművész számára, ha nem csak az a feladata, hogy pusztán megfesse egy képzeletbeli őrült lázas vízióját, de ráadásul még alkalmazkodnia kell egy kötött időben elhangzó szöveghez és egy laikus, egy amatőr rajzkészségéhez…” (Gogol Egy őrült naplója – Alkotók az előadásról: Horvai István rendezői utasításai, Darvas Iván jegyzetei és rajzai, Mezei Béla fotói, NPI, 1973)

A 35. életévét betöltő Drégely László 1967-ben művészi pályafutásának kiemelkedő állomásához érkezett – festőművészként és díszlettervezőként is letette névjegyét, s szakmai reputációja sikeres jövőt vetített előre.

Gábor Ágnes

2018, május